Visszapillantó

"Mese" a vendéglátás kezdeteiről Mátraszentimrén.

z én mesém kezdetekor még nem is volt Mátraszentimre, a kis települést akkor Ötházhutának hívták, a szomszédos, ma a magyar szentekről elnevezett falukat pedig Fiskalitáshutának, illetve Felsőhutának. Szekérúton lehetett ide feljutni. A Galyatetőre vezető út már tervbe volt véve, mert ott már működött az Egyetemiek menedékháza. A legközelebbi vasútállomás Nagybátonyban volt. Ötházhútán ebben az időben gondosan művelt krumpliföldek, szépen kaszált legelők voltak. A falu népének volt tehene, lova, disznója és persze volt kondás és pásztor. Villanyvilágítás bizony nem volt, és nem volt se jegyző, se pap. De kocsma, az volt. De már volt tanító, és egy iskola. Ezt a tanítót Bándy Lajosnak hívták, az én történetem éppen vele kezdődik, mert avendéglátásról lesz szó.Ez a tanító ugyanis nyáron vendégül látta két unokanővérét, Rózsikát és Bertuskát. Az unokatestvérek örültek egymásnak, de még jobban örültek annak, hogy olyan helyen töltik napjaikat, újra együtt, mint ahol gyerekkorukban éltek. Ők ugyanis mind Erdélyből származtak, egy olyan kis faluból, ahol hasonló hegyek és erdők voltak. Ezt a régi falut azonban egy országhatár választotta el tőlük. Az a bizonyos új országhatár, - az akkor még szorgos turistákat is - elválasztotta a Tátrától és Erdély nevezetességeitől, így megindultak a Mátra felé. A három faluban, azonban savanyúan vették tudomásul, hogy vendéglő nincs. A két nő, akik maguk is vendégek voltak, néha főztek a kirándulóknak és elhatározták , hogy a következő nyáron bérbe veszik az iskolát, ahol házi kosztot kínálnak. Bertuska jól főzött, Rózsikában pedig, akinek az igazi neve Rózsa volt, nagy szervező erő lakozott. A következő nyáron már bérelték a kocsmáros házát, a fénykép tanúsága szerint a vendégeket váró nyugágyakban eleinte a két vállalkozó nőszemély maga ült.

Közben pap és két új tanító is került a faluba. Szerencsére, mert azoknak is kellett valahol enni. És jöttek most már vendégek, napernyővel, gyerekekkel és olyan turistabottal, amin szép fém veretek hirdették, hogy tulajdonosa már járt Tátrafüreden, Szovátán, a Szent-Anna tónál, Mátraházán és Galyatetőn. Az első három hely már a trianoni határon túl volt, így be kellett érni a mátrai jó levegővel Rózsa megszervezte a falusi házakban a szállást. A bérelt ház kertjébe napernyőket állíttatott fel a kecskelábú asztalok mellé. A falubéli asszonyok segítették a vendégek kiszolgálását. Megtömték a szalmazsákokat és a kútnál, meg a patakban mosták az ágyneműt, meg saját bő szoknyáikat. A vendégek elégedetten ültek a terített asztaloknál és mint egy nagy család, lefényképezték magukat, ott az asztalnál és a petúniákkal beültetett kertben a vendéglátókkal együtt. Láthatóan büszkén állnak a fényképész elé, hiszen ők az első vendégek, akik felfedezték a mátrai kis falukban az üdülés örömét. De nem csak ezek a kedves természetjárók fedezték fel a Mátrát, hanem megkezdődött a mátrai autóút és a galyatetői nagyszálló építése is.

Málnai kocsmáros háza, később a Zakupszky családé.

A két derék nő, most már saját terveik alapján olyan házat bérelt, amely vendéglátásra volt tervezve, külön bejáratú szobákkal, terasszal. Amikor nem volt vendég, ezt a házat díszítgették saját kézimunkájukkal. Az ember azt hinné, örökké kézimunkákat gyártottak, mert még a szalvétáknak is külön virággal hímzett tartót varrtak, virággal hímezve. A szalvéták nem papírból voltak, hanem damaszt-vászonból. Hogy a vendég ne unatkozzon, örökbe fogadtak két őzet is, majd örülnek annak a városi gyerekek.

Rózsa most már férjét is bevonta a vállalkozásba, telket
vásároltak és azt tervezték, hogy saját panziót építenek. Ezt az építkezést mindenki segítette, a pesti sógorok, az erdélyi rokonok, és a helybéliek is. Az út is megépült. Sőt telefonvonaluk is volt már. Az új panzió neve Felcser" lett, telefonszáma „l" A bútorokat Rózsa férje tervezte és gyártotta. Kecskelábú asztalok, székek szív-alakú nyílással díszítve, minden bútor piros, mint az ebédlő falán a sok szőttes. A tányérok a falon virágosak. A tulajdonosok maguk is élvezték, hogy ízlésükkel és munkájukkal vidám és barátságos környezetet teremtettek.

A panziónak csak a konyhája volt elég nagy a vendégek ellátására, ezért béreltek a faluban házakat, szobákat. Persze villanyvilágítás és vízvezeték még nem volt. A panzió kertjében nyomós kút volt, ebből nyomta fel egy idő után egy benzinmotor a vizet a ház padlására és látszólag folyó víz szolgálta a vendégek kényelmét.
Hűtőszekrény se volt, viszont volt jégverem, vastag szalmatetővel fedve, amit minden télen megtöltötték jéggel.

Most már autóbuszon érkeztek a vendégek. Budapesttel az összeköttetés gyorsabb volt, mint ma. A berlini gyors megállt Pásztón és a naponta egyszer közlekedő autóbusz ehhez csatlakozott. Közben épült az új, a második épület, ahol már 24 vendégszoba volt, mert az autóbusz-közlekedés megindulása után már több új vendéglátóhely létesült a környéken, fel kellett venni a versenyt a konkurens nagyobb szállodákkal.

Felcser panzió , az első saját épület.

A szabad kocsmárostól bérelt ház . ( A mai Önkormányzat
területén állt.)

Ötházhutából Mátraszentimre lett, megépült a három falu temploma. Mondhatnánk azt is, hogy a három szent falu temploma, hiszen a régi huták felvették a magyar szentek neveit. Megérdemelték, hiszen előtte mindhárom közösség azzal fenyegetőzött, hogy más hitre tér, ha nem az ő településükön épül meg az új templom. A templom így nagyjából egyenlő távolságra került a hívőktől, akik vasárnaponként papjukkal együtt mehettek vagy három kilómétert a misére. A vendégek is jártak a templomba, amikor nem ültek az árnyas erdőben a nyugágyakban. De kik is voltak ezek a régi vendégek? Hát például Járai Rudolf, a fényképész, aki megörökítette sok köhögős gyereket a mamájával, igazi turisták, és Sík Sándor a papköltő, aki még a háború után is sokszor visszatért. Vagy például a híres botanikus, Jávorka Sándor. Igaz, közben volt egy háború. A huszonnégy szobában előbb német, majd szovjet katonák lovai vendégeskedtek, éhségükben lerágták az ablakok deszkáját, a födém beszakadt az alsó és felső szint között. De szerencsére a faluban a háború után is voltak tehenek, disznók, tyúkok, krumpli. Tehát jobb volt az ellátás, mint bárhol a városokban és újra jöttek nyaralók, ők is segítettek a helyreállításban.

A panzió belső berendezése.

1947-ben már esténként tánc és zene volt, 1948-ban bevezették a faluba a villanyt, új típusú autóbuszok hozták a vendégeket. 1949-ben az állam átvette a panzió kezelését, a két vállalkozó szellemű asszonynak lehetőséget adtak az élet újrakezdéséhez. Pedig akkor már nem voltak olyan fiatalok. Új nevet is kapott a panzió, „Vadvirág" lett belőle, így is virágzott egy darabig.A vendégeket egy időben „beutalták", mások jöttek maguktól, sokan a faluban szálltak meg. Divattá vált a vendégfogadás. A levegő jó volt, a helybéliekből sokan vendéglátókká váltak. A faluban népdalt gyűjtött Kodály Zoltán. Ma arról híres Mátraszentimre, hogy Magyarország legmagasabban fekvő települése. Aszfaltos utak vannak, több vendéglő, panzió, sőt sípálya is létesült. A régi erdőből park lett. De a "mesének" talán még nincs vége, ha vannak új tervek."

A szebb napokat is megélt Vadvirág turistaház. 1950-ben.

Köszönettel vesszük azoknak a kedves turistáknak visszaemlékezését, akik itt jártak és úgy érzik, számukra szép élmény volt a természettel való találkozás a Mátrában.

A visszaemlékezéseket közzétesszük ezen az oldalon.
A kurzort a képre húzva megtekinthető egy 2007.09.06.-án készült kép, a panzió akkori állapotáról.